Az unoka Isten ajándéka,

jutalmul azért mert egyszer szülő voltál.

             

      

 Az unoka

 

"Ne rohanj, és ne emészd magad,

Csak látogatóba jöttél ide,

Ezért állj meg és érezd a virágok illatát!" 

 Nyugdíjas dal

Elszaladtak az évek felettünk,
Csendes szívvel nyugdíjasok lettünk.
Felneveltünk gyermeket, családot,
Nyugdíjasként éljük a világot.

Nyugdíjasnak nincsen semmi vágya,
Csak, hogy boldog legyen a családja.
Szeretetben, békességben éljen,
Gyerekeik és unokák körében.

Nyugdíjasklub, hová összejárunk,
Benne szintén otthonra találunk.
Legyen minden együtt töltött óra,
Békesség és öröm hordozója.

Közöttünk már soknak nincsen párja,
Sajnos nincsen, aki hazavárja.
Ránk borul az éjszaka magánya,
Csendben ajkunk nyílik, csak imára.

Anyák, apák családot neveltünk,
Jóban, rosszban együtt éldegéltünk.
Imádkozzunk, kérjük Istenünket,
Özvegyen is segítsen bennünket!

Mi lehet a nyugdíjas dal vége,
Legyen köztünk a világon béke.
Adjon Isten még sok boldog évet,
Békességet, erőt, egészséget! 

 

 

Óbecsei István:

Szeressétek az öregeket 

 

Nagyon szépen kérlek titeket,

Szeressétek az öregeket.

A reszkető kezű ősz apákat,

A hajlott hátú jó anyákat.

A ráncos és eres kezeket,

Az elszürkült, sápadt szemeket.

Én nagyon kérlek titeket,

Szeressétek az öregeket.

 

Simogasságotok meg  a deres fejeket,

Csókoljátok meg a ráncos kezeket.

Öleljétek meg az öregeket,

Adjatok nekik szeretetet.

Szenvedtek Ők már eleget,

A vígasztalóik ti legyetek.

Én nagyon kérlek titeket,

Szeressétek az öregeket.

 

Ne tegyétek Őket szűk odúkba,

Ne rakjátok Őket otthonokba.

Hallgassátok meg a panaszukat,

Enyhítsétek meg a bánatukat.

Legyen hozzájuk szép szavatok,

Legyen számukra mosolyotok. 

Én nagyon kérlek titeket,

Szeressétek az öregeket.

 

Ők is sokat küzdöttek értetek,

Amíg fölnevelkedtetek.

Fáradtak Ők is eleget,

Hogy ti módosabbak legyetek.

Ők is elfogadtak titeket,

Mikor Isten közéjük ültetett.

Azért én kérlek titeket,

Szeressétek az öregeket.

 

Ha majd az örök szeretet

Elhívja Őket közületek,

Ti foglaljátok el helyüket,

Mert ti lesztek majd az öregek.

S mindazt, mit nekik tettetek,

Azt adják nektek a gyerekek.

Azért előre intelek titeket,

Szeressétek az öregeket.   

 

 

  

 

 

Szádeczky - Kardoss György:

Nincs időd 

 

Szoktál-e néha meg-megállni,

  

 

 

Túróczy Zoltán:

 Tanács 

Ma még Tied körülötted minden,
Adhatsz belőle, adj hát, kinek nincs,
Mert jön egy nap, talán nemsokára
S kihull kezedből minden földi kincs.

És nem lesz tied többé semmi sem.
Tollad, virágos párnád másra vár,
Mit maga köré épített egy élet,
Nem lesz több mint összeomló kártyavár.

Ma szólhatsz még jóságos, meleg szóval
Testvéredhez, ki szenved, szomorú,
Vigaszt hoz szavad zengő muzsikája
S tán rózsát hajt egy töviskoszorú.

Hajolj hát hozzá, amíg beszélsz,
Harmatként hulljon szerető szavad,
Mert jön egy nap, hogy elnémul az ajkad
És soha többé szóra nem fakad.

Ma kezed még erős, a lábad fürge,
Szolgálhatsz szegényt, árvát, beteget,
Ma törölhetsz verejtéket, könnyet:
Óh, most segíts, ha teheted!

Mert jön egy nap, hogy kezed mozdulatlan,
Mindegy, hogy ősz lesz, tél, vagy koranyár,
Mert nincs több időd, s amit meg nem tettél,
Azt nem teszed meg többé soha már.

De ma még Tied körülötted minden,
És adhatsz... Adj hát annak, kinek nincs!
Hisz jön egy nap, talán nemsokára,
S kihull kezedből minden földi kincs.

Csak az lesz Tied, amit odaadtál,
Csak az, mi minden kincsnél többet ér:
A tett, a szó, mit szeretetből adtál,
Veled marad, s örökre elkísér...   

  

 

 

 

  

 

 

 

 

Várnai Zseni: Szolgálj, Szívem

Csak kis kitartás!- biztatom magam,
még futni kell, még minden messze van.
Szolgálj, szívem, még egy kicsit nekem,
jaj, meg ne állj az úton hirtelen,
sok a dolgunk még s nem mutathatom,
hogy a harcot már nem bírom nagyon,
és este, ha ágyamba roskadok,
érzem, nagyon, nagyon fáradt vagyok.

Kicsit nehéz volt, jól tudod, szívem,
elkoptunk, de ne sejtse senki sem,
higgyék csak azt: az óra jól ketyeg,
nem irgalmaznak ám az emberek,
csak hajtsd a vért, arcom piros legyen,
frissen induljak minden reggelen,
csak én tudom, ha ágyba roskadok,
estére már milyen fáradt vagyok.

Szemem árkos és ajkam szögletén
a két vonás már mély lett és kemény,
sokat sírtam; eső után a föld
ilyen barázdált, csapzott, elgyötört...
de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,
arcom hegy-völgye lágyan kisimul,
csak este, ha ágyamba roskadok,
érzem megint, nagyon fáradt vagyok.

Csak kis kitartás, - kip-kop... pontosan,
holnap sikerül minden biztosan,
a félúton, szívem, jaj meg ne állj,
kip-kop... tovább is híven kalapálj,
a hegynek föl kicsit nehéz az út,
szív kell hozzá, de aki odajut,
a csillagok közt csillagként ragyog...
csak este, este oly fáradt vagyok.

Sose pihentem, nem volt rá jogom...
Most meg-megállok s felfohászkodom:
- Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj!
szegény szívem, te meg szaladj, szaladj...
Csak kis kitartás, még egy hős iram,
fussunk dalolva bátran és vígan...
de este már a dal is csak dadog;

 

 

 

 

BÓDY IRÉN:

AZ IDŐ VONATÁN

 

Egy pálya útja véget ér, a gyorsvonat megáll,

S a búcsúzó útitárs más vonatra száll.

Az idő vonatán lassan döcög tovább,

S ha kinéz ablakán, nem fut el úgy a táj,

Ahogy elfutott az ifjúság

Ha az ember a múltba egyszer visszanéz,

Szeretné újraélni mindazt, ami szép.

Lassítaná az időt, s megállítaná a legszebb perceket,

De az idő kerekét megállítani nem lehet,

Amilyen hosszú volt az út annyi szépet rejt a múlt!

Ahogy este a nap leszáll, úgy válik múlttá a jelen,

Míg pirkad a hajnal, a jövő csak sejtelem

Az ember a múltba ezerszer visszanéz,

Könnyűnek látszik a búcsúzás,

De búcsúzni mindig nehéz 

 

  

 

 

Szabó Éva:

Indulás előtt

 

Csomagoljunk legyünk útra készen

mielőtt minden eltörik egészen,

hisz oly kevés mit vinni kell

egy „megérte” egy „hinni kell”

egy szerelemtől fényes pillanat

a sárba süppedt kő alatt

a sötétben egy résnyi fény

Élétől megsebzett remény

mert valami végérvényes rend kell

ha nagy útra készül már az ember

tudván, hogy akkor sem néz hátra

ha nevét valaki még egyszer elkiáltja. 

 

 

 

 

 

Anyák napjára

 

ÉDESANYA ott fönt az angyalok között,
rád gondolok ma is sűrű könnyek mögött.
Hiányod kíséri minden órám s percem,
égi mosolyoddal simítsd meg a lelkem!
 

Gond, bánat, szomorúság látogatta gyakran,
de mosolygott a szeme s dalolt az ő ajka.
Dolgos keze meg nem állt se éjjel se nappal,
Ő volt az én ÉDESANYÁM, isten nyugosztalja!

 

 Ezt a szép verset az index.hu Nyugdíjas netterek oldalon találtam.

Aláírás:katyusa

 

Jó tanács

Ha elfáradtál, mert elmúltak az évek,
Ne csüggedj, keress a korodnak megfelelő szépet.
Ami mellett fiatalon elmentél rohanva,
Most ráérsz megnézni, botra támaszkodva
Nevess, szeress, a bajt soha ne keresd,
Örülj a mának, holnap már rosszabb is lehet.
Keress barátokat, bánatodat oszd meg.
Ha osztasz bármit is, egyre kevesebb lesz.
Soha ne hidd, hogy sorsod a legrosszabb,
Mindenki magát hiszi a legnyomorultabbnak.
Légy vidám - mert teljesen mindegy -
Az élet úgysem áll meg, és úgy sokkal könnyebb.
Ne sajnáld magad, légy arra büszke,
Sok mindent átéltél, és mégsem tört össze.
És mert visszahozni semmit sem lehet,
Fogadd el így, és élj emberhez méltó, derűs életet.

 

 

Nagyapa mondta:

˝Kislányom, csak kitaláltam!˝

Ültünk egymás mellett, s te rám néztél
Meséltél egyre csak s meséltél
Akkor én megkérdeztem mire vágytam
Nagyapa azt mondta:˝csak kitaláltam!˝.

Nagyapa a meséid olyan szépek
Mesélj nekem sokáig még, arra kérlek!
És mondd, nagyapa, igazak a történetek?
Kislányom, csak kitaláltam mindegyiket!

Kitaláltad? De miért? Miért nem mesélsz nekem
Igazat vagy valóságot?
Nagyapa mondta: mert a valóság kegyetlen.

Csak kitaláltam a meséket
Hogy neked olyan jó legyen
Ha arcodat nevetni látom
Az jó nekem.

Kitaláltam és meséltem
Szép perceket így szereztem
Ne haragudj kicsi lányom
De az élet már nem álom!

Nem haragszom, Papi, dehogy
Csak csodálkozom rajta
De már értem miért volt szép
A Csipkerózsika.

Az életemben a meséid fognak erőt adni
Hogy tudnék hát jó nagyapó, én rád haragudni?
Majd teljesíteni próbálok, hogy szégyent ne vallj velem
Papi mondja dühösen, hogy Jaj, drága gyermekem!

Az életemet és sorsomat nem látom, előre én
S csak remélem, nem leszek majd egyedül a Földtekén
S csak remélem, igaz lesz, mit egyszer mondott az anyám
HOGY BÜSZKE LESZEL EGYSZER ÉNRÁM, DRÁGA NAGYAPÁM

 

 

Öregapó vallomása

 

 

Leborulok most is eléd, hajlott háttal öregen,
megcsókolom lábad nyomát, mert még ma is szeretem.
Arcom ráncos, hajam fehér, szemem mégis rád ragyog,
szeretlek, te drága lélek, egyedül tiéd vagyok.

Egymás mellett kéz a kézben leéltünk egy életet,
akadt gond is, ám én mégsem bánom a sok éveket.
Szép volt minden perc és óra, amit szívem sose bán,
ma is áldott minden nap, mit Isten kegyesen mér rám.

Ifjúságom kiskertjének legszebb virága voltál,
szomorú, sötét napokra mindig fényt varázsoltál.
Meglátni és megszeretni téged csodálatos volt,
a két szemed ragyogása mindig új erőt adott.

Minden édes pillanatot megvilágít az a tűz,
amit hajdan megszerettem, ma is karjaidba űz.
Fiatalság heves lángja mindig a szemedben ég,
tekinteted mindent elmond, elolvad tőle jég.

Boldogságom szép virága, maradj mindig meg nekem,
légy az élet és a halál fénysugara lelkemen.
Hogyha eljön az én időm, te legyél majd ott velem,
ahol visszatalál hozzád ifjú, régi szerelmem.

 

Mecsek Zsuzsa: Neked, apu


Én a magas égre néztem, önzőn,
s nem láttam, hogy itt a földön
kihunyni készül egy gyertya - láng.
Apám elment, s ott a sírnál,
ahonnan még egyszer visszanézett,
sírtam, s nem gondoltam semmi szépet.

Most az idő már új lapot nyitott,
s a szavak miket számba adott,
megértek talán, hogy formát öltsenek.

Apu, most elmondom Neked,
amit úgyis tudtál, bízom benne,
bár nem volt szavakba öntve,
- hogy erős karó voltál nékem
sorsom orkános szelében.

Hajóm alatt Te voltál a hullám,
s árbócomon a vitorla,
mi sérült életemet gyengéden
biztonságos partra sodorta.

Fészek voltál, ahová vissza - szállhatott
lelkem, ez az örök vándorló madár,
s röptettél, mikor hívott a látóhatár.

Nem kérdeztem meg soha Tőled,
hogy beváltottam - e reményeidet,
mikor kóborlásaimra indulva
arcomra csókoltál útlevelet.

Nem mondtam el soha, mit álmodtam,
pedig álmaimat is Tőled kaptam,
mos, már tudom, mert úgy váltak valóra
mintha abban is a Te kezed lett volna.

Most felnézek, és kinyitom az eget
még egy percre, hogy elmondjam Neked,
hogy megnyugtassalak, nem vagy árva,
mert itt vagy velem, a lelkembe zárva.
S most én őrizlek,védelek,
míg felettem is elszállnak a hűtlen évek.

S mielőtt bezárul az ég,
még két szót felkiáltanék,
mit ritkán mondtam, azután elengedlek:
Apu, szeretlek!

 

 

A sors tava

Sorsom sötét taván dióhélyként,

ringott az én  hitvány csónakom.

Vihartombolt körülöttem zúgva,

hullám - hullámokat vert agyon.

Elmenekülök uram, ha meg nem áll,

körülöttem a hullám csata.

Uram nézz rám és szólj a viharnak,

hogy csendesebb legyen a szava.

Elhagyatva ahogy ott a sírtam

már - már a végponthoz érve én.

A partfelől mint egy szép látomás,

Isten fia Jézus jött felém.

Fénypalástja ahogy ott elterűlt,

a tajtékzó hullámok felett,

Úgy eltünt a vihar mintha,

sohasem emelt volna a tóra kezet.

S azóta ha bármi ér a földön,

elcsüggedni sosem tudok.

Sorsom sötét taván én örökké,

a jó pásztor felé fordulok.

Mint az a napraforgó amely,

tányérjával a szép napra néz.

Amelyből a fény úgy csöpög a földre,

mint megtelt köpüből a méz.

 

A verset kedves klubtársunk Csák Jánosné / Magdi / írta és közzétételét engedélyezte.

Köszönjük neki!